Egy letiltott kézirat, amit a magyar kormányzati szervek mindenáron tiltanak

És akinek törvénytelenül nem engedik hogy haszáját szolgálja? És még a katonai multjárol hamis igazolásokat adnak ki az mit csináljon? Menyjen a sajtóhoz??

Egy letiltott kézirat, amit a magyar kormányzati szervek mindenáron tiltanak Folytatás itt

https://tegladossziekezirat.blogspot.com/2020/12/tegla-dossze-thomas-costigan-vagyok.html

Tégla Dosszié: Thomas Costigan vagyok fedőnevem „Sas Szem”

TÉGLA DOSSZIÉ

Hogy is van ez?

Thomas Costigan vagyok fedőnevem „Sas Szem”

Ez itt az én életem története a teljeség igény nélkül, az elmúlt 40 évből csak néhány dolgot mesélek el, mert vannak titkok, amik jobb, ha tikok maradnak.

Hála istenek, attól függ, honnan nézzük, velem egy hónap alatt annyi minden történt, mint egy átlagemberrel egész életében.

Életem és hírszerző munkám során rengeteg információhoz jutottam, aminek egy részét soha nem fogom elárulni.

Azon személyekről, akikiröl információt gyüjtötem, sokakat nem is ismernek az emberek nem celebek, nem média személyiségek, nem közszereplők, csak átlag állampolgárok, de valami törvénytelent, rosszat cselekednek, amiről az hatóságoknak tudniuk kell, ezért infókat kellet gyűjtenem róluk, én így szolgáltam a hazámat. Mond te mit te tél a hazádért?

 

Sok, sok titok örökre titok marad, mint például.

Egy fitnesz házaspár piszkos kis szex titkaik, vagy a médiában jól ismert zenei csapat gyártó, aki nagyon szeret mindenkit, de a legjobban a pornós lányokat, kiket az erotika rendezvényeken szed össze, hogy haza vigye őket és otthon ö és a barátnője, na meg a pornós lányok együtt hancurozanak.

Vagy például rengeteg infohoz jutottam véletlenül, nem volt feladat infókat gyűjteni egy személyről, akinek a testvére a rendvédelmi szervek egyik vezetője, aki egész életében a hazáját szolgálta, és nem egyszer kellet a saját öcsét ki húznia a szarból. Öcsike alapjában jó gyerek, de a depressziója, pánik betegsége miatt elégé eltorzult az erkölcsi iránytűje, és azt hiszi magáról, hogy neki mindent szabad, majd a bátya úgy is meg oldja. Folyamatosan drogozik, részegen haverjaival szétvert egy benzin kutat, több fotó és videó van, ahogyan molesztálja a lányokat, mindezeket első kézből tudom, ott voltam, „lyuk sógorok” vagyunk, ezeket az infókat, bizonyítékokat meg tartottam magamnak. Így biztos soha nem tudódik ki.

Vagy itt van például egyik híres sportolónk akire egy ország felnéz, és aki egy épként nagyon sokat tesz a rászorultakért, neki is meg van a gyenge pontja, a „muffin” mint oly sok embernek, nagy botrány lenne amit a média még tovább gerjesztene, hetekig ezen csámcsogna mindenki és emiatt lehet hogy az ö és családja élete is tönkre menne, és még megszámlálhatatlan infó van ami az emberek előtt titkok, és az is marad, jobb lesz így mindenkinek. Vannak titkok, amik jobb, ha titkok maradnak örökre. Kérdezheti, bárki mért nem hozom nyilvános ágra? Én meg visszakérdezek! Ez nekem mért lenne jó?

Nem mellesleg nincs felhatalmazásom nyilvánosságra hozni a meg szerzet infókat, néhány kivétellel.

15 perc hírnévért tönkre teszek egy életre más emberek és családjuk életét, én nem az a fajta ember vagyok, erre büszke is vagyok, soha nem süllyedek olyan mélyre, mint sok embernek mondott féreg, média patkány áll újságíró. Akik csak a szenyböl tudnak megélni.

Elmesélem majd például én mit láttam a színfalak mögött, az egész országot felzaklató olajos vállakozokról, azokat akiket elvittek és azokról akik megúszták, mert feldobták régi tásaikat, vagy például hogyan jutottam be a kommunisták titkos berkeibe, tikos kis klubjukba és ott mit láttam, mesélek maffiózók mindennapi életéről, hogyan húzzák le az áldozataikat, szélhámosról aki tikos ügynöknek, ex kommandósnak adja ki magát,de a csőre töltőt pisztolyt a lába közé veszi, miközben a maszkjával bajlódik, vagy például híres celebekröl akik „rendes” ember képében tetszelegnek a nagy nyilvánosság előtt, Közben drogoznak, más embereket átvernek, lehúznak, és persze nem maradhatnak ki a lelellezésekböl a média csótányok sem. Lesz itt sziszegés és huhogás, borul a bili gyerekek a „Tégla Dosszié” nyilvánosságra kerül.

Hiába fenyegetnek, mert, hogy már meg is fenyegetek, idézem:

 

-hallo.

– halló.

-Costigan, te nem félsz?

-Mitől, miért kéne?

-Mert anyád hátán foglak megbaszni. Most legközelebb, ezt vedd komolyan, jó? Féreg geci, te lel kisérült teeee.szerencsétlen, nincstelen geci vagy.

-Ha te mondod

-Menj a kurva anyádba, te.

-Mondasz is valamit, vagy csak be vagy baszva?

-Menj a kurva anyádba, menj. Anyádat is baszd meg.

-Oké. Még valami?

-Meg ne lássalak féreg valahol. Te geci…gyere kis holnap, várlak. Gyere, meg is kúrlak. Gyere patkány.

-Ok.

Hiába próbálnak meg félemlíteni, elhallgattatni, nem fog sikerülni. Ha velem valami történik, ne agy isten megölnek, vagy véletlenül valami balesett ér, abban az esetben is nyilvánosságra fog kerülni az igazság. A bili már kiborult srácok…. és ha kiborult nem lehet a szart vissza lapátolni, hiába szeretnétek.

Ebben a könyvben csak néhány sztorit mesélek el, amiről úgy gondolom, hogy az embereknek a törvénytisztelő állampolgároknak is jogukban van tudni róla, milyen piszkos dolgok folynak a felszín alatt.

„A rosszak akkor tudnak győzni, ha a jók nem, tesznek semmit. Bűnösök azok is, akik szótlanul nézik a rosszak cselekedeteit”

Elöljáróban leszögezem, nem vagyok egy Kazinczy. Nem a könyvírás az érőségem a mesterségem, nem is értek hozzá, csak megpróbálom leírni, amiket átéltem, láttam és tapasztaltam.

Megkerestem a legnagyobb bulvár napilap egyik újságíróját, M.Sz. Hogy szeretném meg írni életem történetét, egyből pörögni kezdtek a szemei előtt hány milliót fog majd keresni a könyvel, életem történetével, második tállakozónál már 100 ezer előleget kért és kapott, majd még kétszer találkoztunk aztán eltűnt az előleggel együtt, vártam rá fél évet, hátha előkerül, de félszívódót, mint szürke szamár a ködben, majd felkértem egy magát jó újságírónak tartó személyt K.M. Hogy írja meg a könyvet, de mielőtt bele kezdtünk volna meg gondolta magát, azt mondta, hogy ez túl veszélyes leírni életem történetét, így fososka is eltűnt, ugyan így jártam a magát csak „tanár úrnak” szolit híres tv-és, médiás személyiséggel, aki már több könyvet is irt, valójában nem ö írja, a könyveket csak a nevét adja hozzá. Na ö is bes.art a sztoritól. Meg hát ö úgy gondolta majd mekkorát fog ezzel szakítani, nekem meg dob egy kis alamizsnát, hát a kis fas.om nem kéne gondoltam magamban. Itt jegyzem, meg hogy a napilap szerkesztői azt hiszik magukról, hogy ök. illatosabbat kulnak mint az átlagember, bárkit besároznak mindenféle lelki ismeret nélkül, és mellesleg fele sem igaz, amit a lapjukban leírnak.

További három hónap keresgélés után találtam egy magát szintén jó újságírónak való hölgyet K.E. Aki állítólag híradós volt és nagy rutinja van az újság és könyvírásban. 150 ezerért vállalta, hogy leírja, amit diktafonba mondok és megírja életrajzi könyvemet. Meg is írta, de egy rakás s.ar lett. Képtelen volt leírni tényszerűen a történteket, összekeverte az eseményeket, személyeket, így az egész kézirat ment a kukába. Nem mindegy hogy csapba szarunk, vagy szarba csapunk, ugyebár.

Ekkora már 300 ezret költöttem a könyvre, de még egy használható sor sem készült el belőle, na, ennyit a magukat „újságírónak” nevező szélhámosokról.

Éppen ezért döntöttem le hogy én a saját, laikus amatőr módon meg írom életem történetét. Ezért előre is elnézést kérek az esetleges hibákért, fogalmazási és szóhasználati pontatlanságokért, nem vagyok gyakorlott könyvíró.

Itt jegyzem, meg hogy évekig a politikusokat tartottam a leghazugabb embereknek, de be kell látnom, hogy, van náluk sokkal rosszabb is, a magát újságírónak nevező kóklerek, simlisek és média csótányok, akik mások nyomorából, lejaratásából élnek. Tisztelet a kivételnek, de sajnos abból nagyon kevés van.

1969 születem Califorgiában, ez egy kis ország kelet Európa közepén, sokáig volt a MELI uralma alatt.

A MELI szórövidítés a Marx Engels Lenin Ivadékai szavak rövidítése. A középiskola után jelentkeztem hivatásos katonának, hogy a hazámat szolgáljam. Akkor már javában dúlt a peresztrojka, de még nálunk a MELI volt a hatalom ura, de már mindenki tudta, hogy ez nem lesz sokáig így, ezért engem beszerveztek egy tikos feladatra. Mely tikot most elárulom nektek, nem minden az, aminek látszik.

Szeretném továbbá leszögezni, hogy soha egyik pártnak sem voltam a tagja, és nem is szándékozom belépni egyik pártba sem. A kommunistákat utálom, szerintem a politikából már régen ki kellet volna vonulniuk miután évtizedekig diktatúrában tartották az országot. Az a párt, amelyik szimpatikus abba pedig azért nem lépek be, mert a több kárt okoznék a „pornós” múltammal, mint amennyi segítséget tudnék adni. Ennek a pártnak a vezetője egy igazi HAZAFI, még ha sokan nem is így gondolják. Én csak a szerény és apró módon tudok segitenni, azt is a hazám érdekében teszem, amíg tudom. Magyarnak születtem itt élnem és halnom kell, ez a hazám, otthonom!

 

Első fejezet: Alapok

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM… éjfélt üt a toronyóra, a harang mintha a saját szívem lenne.. Olyan hangosan kalapál. Sűrű köd lepi be az erdőt, baljós árnyákok vesznek körül, recsegnek az ágak…a halál szele veszi körül a környéket és engem is… mély levegő, mély levegő, ne szarjál be… mondogatom magamnak, amikor is léptek zaját hallom a közelemben. Fordulok azonnal jobbra, balra, de senkit sem látok, hirtelen egy erős és jéghideg kéz érinti meg érinti a vállamat. A szívbaj jött rám, menekülni akarok. menekülni. De hová is? Kellett nekem ez a hírszerző meló. – átkozom magam. A kéz még erősebben markolja a vállamat, annyira, hogy felszisszenek fájdalmamban… muszáj megfordulnom. Szembe kell néznem a megbízómmal. Ahogy fordulok, úgy forog velem a világ is. és akkor meglátom őt. A Megbízót. Hatalmas ember, fekete kalap, feleket hosszú kabát és napszümeg. Nem szól, én sem. Várom mi lesz. Lassan, nagyon lassan, elengedi a vállamat, a jobb kezét pedig előhúzza a zsebéből… persze nálam is lapul egy stukker, az ösztöneim életre keltek, szuggerálom a kezét, nem adok esélyt neki, hogy lelőhessen… és akkor hirtelen kirántja a kezét a zsebéből és… átad egy borítékot. Ez az első megbízásom. Hírszerző vagyok…

Most komolyan bevetted, hogy ez így történt? Ez nem kémfilm. Ez maga az élet. Semmi sem úgy történik, mint a mozivásznon. Az igazi hirszerö egy átlagos ember, elvegyül, ismeretlen marad, vagy „dezinformál” nyilvánosság felé egy egészen más embert képét mutatja. Pont úgy, mint én. Thomas Costigan, aki úgy élte életét Califorgiában, mint egy szellem. Olyan titkokat őrzök, olyan súlyosokat, amiket cipelni sem egyszerű, de ez van az élet nehéz. Sohasem mondtam el senkinek, pedig hányszor a szemébe köptem volna azoknak az embereknek, akik mélyen lenéztek. Engem, a pornó producert. Igen, a társadalom legalját, legalábbis az „átlag” emberek szerint.

A fedőmunkámat. Amivel olyan jól álcáztam a Hírszerző munkámat, hogy soha, senki sem gyanakodott. Most azonban eljött az idő, itt az igazság pillanata. Sokkoló felvételek, megdöbbentő botrányok, drámai leleplezések, exkluzív és soha nem látott dokumentumok! Szex, pornó, maffia, alvilág, ismert emberek, politikusok, sztárok, sportolók, ahogyan soha, senki nem láthatta őket. Bemutatom az élet egy másik oldalát, a sötét titkos oldalt, azt, amiről nem is hinnéd, hogy létezik. Én egy tikos hírszerző „Tégla” vagyok, beépültem az alvilágba és a pornóiparba. Információkat gyűjtöttem azokról, akiket kijelöltek, amire parancsot kaptam, gazfickókról, bünözökröl, korrupt politikusok és rendőrökről,

Hírszerző vagyok. Pár hónapom van hátra és örökre itt hagyon ezt a bűnös világot, nekem befellegzett, majd isten eldönti mi lesz velem, de nem félek a haláltól. Mert abban a pillanatban, amikor megszületünk el is dőlt a sorsunk, egyszer meghalunk, csak az a kérdés hogyan éljük le az életünket.

Emberként vagy valami másként, mint ahogy a könyvemben szereplő embernek nem nevezhető humanoidok vagy inkább hívjam őket férgeknek, csótányoknak, patkányoknak ember testben?

A gyilkos kór rohamosan zabálja a testemet, de a lelkemet nem adom, soha nem is adtam! Hű maradtam hazámhoz, elveimhez és istenhez. Hiszen istennek tervei vannak mintanyiunkkal. Meg van írva a sorsunk. Éppen ezért nem viszem magammal a sírba a titkaimat. A világnak tudnia kell arról, milyen mocsok, mekkora korrupció folyik a felszín alatt. Tudnia kell azt is mindenkinek, hogy vannak Califorgiában olyan emberek, akik tisztességes állampolgárként tetszelegnek, álcázzák magukat, akiket jóemberként ismerünk, akikért rajongunk. De ezeknek az embereknek van egy titkos, sötét, gazember élete is. Califorgiában sötét erők dolgoznak a felszín alatt. Ebben az országban éltem és dolgoztam. Én voltam a Tégla-a Hírszerző-a „Pornós”… egy személyben. A halálom napjáig a hazámat szolgáltam, egy percét sem bántam meg. De az én történetem is elkezdődött valahol.

Az életem rögtön botránnyal kezdődött, pedig akkor még csak anyám hasában vártam azt, hogy egyszer világra jöjjek. Nem voltam tervezett gyerek, sőt apám azt akarta, sose szülessek meg. Hát erre rábass.ot, mert hiába követelte vetessen el engem édesanyám, ő ugyanis már akkor ragaszkodott hozzám. Apámnak mindig is fontosabb volt a karrier, mint a család. Nagyon fiatalon, 25 évesen nevezték ki a Red Október Faktori igazgatójának. Megörökölte ezt a címet. 1969-ben jó hosszúra nyúlt terhesség végén, 9 és fél hónapra 4,5 kilóval megszülettem én, Thomas Costigan. Nem nagyon akartam erre a mocskos világra jönni. Amíg csak lehetett élveztem az életet édes anyám hasában. Nem vagyok én hülye jó volt ott nekem. De hát kénytelen voltam megszületni. Amint kibújtan nem is akartam sírni. Nem bőgtem, mint minden újszülött, össze-vissza pofoztak, mert azt hitték haldoklom.

 

A nyugodt jelzőt mintha rám öntötték volna. Sosem sírtam, sosem gügyögtem idióta babanyelven. Csak ültem és figyeltem. Néztem, ahogy a többiek játszanak, de inkább a felnöttek között voltam lestem, mi történik körülöttem és minden apró részletet bevéstem az emlékezetembe. Elcipeltek a szüleim fülészetre, mert 3 évesen sem akartam még beszélni. A doktor megnyugtatta a családot, hogy tökéletese a hallásom, csak még makacskodom, de senki ne aggódjon, egyszer úgyis megered a nyelvem. Hamarosan kinyílt a szám, nem gügyögtem, nem dadogtam babanyelven, rögtön kerek, hosszú mondatokban kezdtem beszélni. Csak úgy hirtelen… Mert akkor volt hozzá kedvem. Alig pár hónaposan kerültem bölcsibe, mert szüleim dolgoztak, majd jött az óvoda. Nemcsak a beszéddel voltak gondok, lusta voltam még járni is. Drága anyám cipelt éveken keresztül, nem akartam járni. Egyik óvónő a fejébe vette, hogy rávesz, emeljem fel a seggemet és járjak, az óvónő lerakta az asztalra a kedvencemet, a vajas kiflit, engem pedig letett tőle távol a földre és mondta menjek érte, ha meg akarom enni. Makacskodtam egy darabig, de aztán meguntam, hogy cukkolnak. Nem vagyok én állat, nem fogok csúszni-mászni, fogtam magam, felálltam és elindultam. Ezek voltak az első lépéseim. A mászás, kúszás kimaradt az életemből. És akkor mi van?

Nem vagyok egyedüli gyerek. 3 éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Amikor oviba kerültem, ő akkor kezdte a bölcsit. Jó nagytesó voltam. Óvtam, védtem. De hiába. Bármi történt, mindig én voltam a hibás. Jó, néha persze gonoszkodtam egy kicsit, de hányszor előfordult, hogy ok nélkül szidtak le. Egyfolytában bőgött az öcsém. Mindig és mindenért sírt. Pont az ellentétem. Ő volt a kis kedvenc.. Egész életemben rá kellett vigyáznom. Volt egy balesete. Én ovis voltam, ő bölcsis, egy helyen volt a kettő. Hintázott. Kiesett és felrepedt a feje. Az óvónőknek kellett volna figyelni rá, de mégis engem vontak felelősségre, pedig nekem, egy ovisnak mi közöm volt ehhez a balesethez? Semmi. Mégis engem szidtak le.

 

Gondnoklakásban éltünk, szüleim gondokként dolgozzak másod állásban Little City, a ruhagyár ovija, majd beköltöztünk egy új építésűbe. Nagyon jó jól éltünk. Az átlagemberhez képest mondhatni fényűzően. Apám rengeteget járt külföldre, olyan dolgokat ettünk-ittunk, amit abban az időben más biztos, hogy nem. Cola, Mars csoki akár naponta, nem volt gond. Mindenünk megvolt. Elit MELI üdülőkbe jártunk, a kékvérű kommunisták között mozogtunk.  Apám párttag volt, sokat járt Moszkvába is. KGB tanfolyamot is végzet. Egy csomó kitüntetése is volt. A nagy elitként kezelt minket mindenki. Imádtam apámat, nagyon apás voltam, ha nem volt otthon a ruháit felvettem, mert apa szaga volt.

12 éves koromban, apámat kinevezték a Califorgtex külkereskedelmi Vállalat igazgató-helyettesének. Ha eddig jól éltünk, most kiválóan.

Nagyapám mindig azt mondta, kedves unokám hiddel vannak dolgok, amik soha nem változnak.

„Idő múlik, a gatya nyúlik, a borok vizesek a lányok tüzesek”

Pedig édesanyám nevelt igazán. De csak voltam apás, múlt időben. 16 éves koromig. Életem legnagyobb csalódásai ugyanis pont apámhoz kötődnek. De nem szaladok előre az időben.

Az ovi után felvételiznem kellett egy speciális suliba, matek-sport speckó… felvettek. Itt kötelező volt sportolni. Sportolni szeretem, de lusta voltam, legfőképpen a tanuláshoz, nem voltam szorgalmas, nem érdekelt a tanulás. Elég nehéz eset voltam már akkor is, ha valamit erőszakkal akartak rám erőltetni, „csak azért sem” csináltam meg. Az agyam viszont őrült módon tekert, mindig előrébb jártam a többieknél, valószínűleg ezért is volt olyan unalmas a suli. Általános iskolában olyan kézügyességem volt, hogy például hulladékból készítettem, játékokat, használati tárgyakat.

A kézügyességemet máshol is kamatoztattam. Apám hozott Oroszországból egy díszkanalat, oda voltak érte a szüleim, számomra csak egy kihívás volt. Egy olyan tárgy, ami például kiválóan alkalmas „kő” haji tónak. Ezzel a kanál, sámli, gumiból készített szerkezettel, lődöztem el az otthoni tojás készletet az erkélyről, a járókelők nagy örömére. Előfordult az is, hogy poénból loptam egy boltból, meg tetszetek a katonák, pénzem nem volt rá, így elemeltem. Otthon lebuktam, apának feltünt honnan van a katona, először tagadtam majd beismertem és bocsánat ott kértem és visszavittem a katonát a boltba. Bocsi boltos bácsi lopásért.

 

Mindig a legkisebb voltam a tornasor végén, alig ütöttem meg a 150 cm-t 8. végére.  Kicsi a bors, de erős, inkább Rajkos. Ez aztán abszolút jellemző rám. A suliban küzdősportokra jártam, edzettem, fejlesztettem magam, muszáj volt, kamaszként állandóan verekedtem az utcán. Sokat is bunyóztam. Aki szekált, hamar rá jött, hogy nem kéne, mire feleszmélt már kapót is egyet az arcára. Kevés igazi barátom volt, én inkább a magányos farkas voltam. Szerepelni azt nem szeretek. Bármilyen iskolai előadásban részt kellett venni, muszájból, mindig a negatív hőst játszottam. Már akkor eldőlt a sorsom, csak még nem tudtam róla.

Az öcsémet is abba a suliba akarták bedugni, ahova engem. De tesóm elvérzett a felvételin. Az iskolának azonban fő támogatója volt a Califorgtex, így mégis felvették, sőt, hogy ne is legyen gond, tornából inkább felmentették. Öcsém tipikus anyuka kedvence volt. Ha probléma adódott azonnal rohant anyuhoz, én viszont megoldottam egyedül. Napközis táborba, úttörőtáborba is jártam. Próbáltak kötekedni a mélynövésű Thomas Costigan-nel, folyton elvették az idősebbek az uzsonnámat, amit anyám készített nekem még otthon. Így én úgy döntöttem inkább nem viszek magammal úzsonát, így nincs mit elvenni, így leszálltak rólam. Már akkor megtanultam, az élet nem könyü, ellenséggel okosan kell szembe nézni. Vagy meg előzöm a problémát és a kiváltó okot szüntetem meg.

Borzasztóan rossz gyerek voltam. Egyszer ebéd közben bohóckodtam, ökörködtem. Kaptam egy hatalmas pofont apámtól, aki mellettem ült. De akkorát lekevert, hogy bele fejeltem a tányérba és beleállt az orromba a villa. De szó szerint.

Orromból kiálló villával egyből abba hagytam az ökörködést.

 

Egyszer kaptam csak igazi verést apámtól, szíjjal. Volt egy Skodánk, egy régi, megálltunk a közértnél. öcsém még nem volt sulis. Felállt a sofőrülésre és állva fogta a kormányt én pedig meg toltam az autót.

Apám bénán parkolt, szerintem így kuszáltam az autóból, kiengedtem a kéziféket és arrébb toltam az autót. Akkora erő volt bennem. Az szüleim jöttek ki a boltból és meglátták amint én tolom az autót az árok felé, az öcsém pedig elöl áll az ülésen és tekergeti a kormányt az árok felé. na ezért jól elvert apám.

A csajozást hamar elkezdtem, ez egyik dolog, amiben nem voltam lusta akkoriban, az a csajozás volt. Mindig is voltak csajaim, egész korán elkezdtem ismerkedni lányokkal. Érdekelt az anatómiájuk, főleg miután apám szekrényében 11 éves koromban megtaláltam eldugott pornóújság gyűjteményét. Ekor 1980 irúnk, abban az időben Califorgiában tilos volt a pornógráfia.

Minden egyes lapját átnéztem, gyönyörűnek tartottam. Izgatónak. Fel akartam fedezni én is mindazt, amit ott akkor láttam. 11 évesen éltem át először a szerelmet, öcsém osztálytársába zúgtam bele, így visszaemlékezve, ez még nem az a bizonyos nagy szerelem volt. 13 évesen nagyfiú lettem, ekkor szexeltem először. De ez inkább szöszmötölés és bénázás volt, mint dugás. De hát mindenkinek van egy első, ezt is át kellett élni egyszer, ezen is túl akartam lenni. Utána pedig nem volt megállás. Mindent fel kellett fedeznek a csajok testén, annyi érdekes, izgalmas terület létezik rajta, mindet akartam. Volt is csajom, jó sok, már abban az időben is.

Amihez még nagyon értettem, az volt, hogy hogyan NEM kell dokihoz járni. Nagyon utáltam az orvosokat, ha valami nagyon fájt, akkor sem panaszkodtam és csak a legvégső esetben tudtak orvoshoz cipelni. 13 évesen például bringázás közben akkorát estem, hogy felrepedt az arcom. Dőlt a vér a fejemből. Gyorsan levettem a pólómat, amivel leszorítottam a sebet, majd beültem egy taxiba és elmentem az SZTK-ba, de onnan hazazavartak, hogy majd jön értem a mentő, várjam otthon, amivel bevisznek a baleseti korházba.

Hatalmas volt a seb, csak vártunk, vártunk, a mentő meg sehol. Édesanyám meg kérte az egyik szomszédot, aki elvitt inkább autóval a balesetire, ott végre foglalkoztak velem, összevarrták a sebet. De annyira bénák voltak és próbáltak mihamarabb lerázni, hogy a nagy kapkodásban a szemembe folyt a fertőtlenítő és elfelejtettek tetanuszt adni. Ezt is kibírtam. Másnapra elfertőződött a seb, visszamentünk megint. Egy mozdulattal letépték a kötést..na akkor ordítani tudtam volna, de sikerült szó nélkül tűrnöm. Akkor már nagy volt a nyüzsgés körülöttem, kiderült, hogy engem még a gyerek korházba kellett volna ellátni és még sebferözést is kaptam.

Egy egész hétig jártam kezelésekre, ugyanis elfertőződött a seb, vérfertőzést kaptam. Már 13 évesen láttam, milyen az a bizonyos vörös csík, ami elindul vérfertősékor. Emlékszem egyszer egy nigger majdnem leharapta az ujjamat, no akkor is vérfertőzést kaptam, de erről majd később.

KB 16-éves voltam, amikor nagybányám asztalos műhelyében dolgoztam. Szalagfűrésszel szétvágtam  a kezemet, majdnem le vágtam az ujjamat a szalag fűrésszel, mert minden nyáron dolgozzam iskola szünetben, fogtam a csapban kimostam a kezemet, majd be kötöztem, nagybátyám bevitt édesanyám munka helyére, édes anyám majdnem szívbajt kapót, elvitek a kézsebészetre ahol meg mütöték a kezemet, műtét közben a leg nagyobb bajom az volt hogy éhes vagyok, az orvos elszörnyülködött, mások ilyenkor rosszul lesznek, nekem meg az evésen jár az agyam.

Nagyon jól éltünk, de minden jónak vége egyszer. 7. Osztályos voltam, amikor öcsémmel hazaértünk a suliból. Nem tudtunk bejutni a lakásba, hiába próbálkoztunk kulccsal. Hallgatóztunk, mert zajokat, suttogásokat hallottunk odabentről. Simán levágtuk, hogy van bent valaki és az a valaki nincs egyedül. Hirtelen kivágódott az ajtó, apám elkapta a kabátunkat és beráncigált a klotyóba, hogy most ott kell maradnunk egy darabig. Csak álltunk, hogy most mi van? A suttogás, az ideges párbeszéd, a kapkodós pakolás zajait jól hallottuk a WC-ből is. Nem láttunk semmit, csak hallottunk zajokat. Akkor még nem fogtuk fel mi történhetett. Aztán, bumm, bevágódott az ajtó és néma csend. Kikukucskáltunk az ajtón, senki sem volt otthon, fater is eltűnt. Nem értettük mi történt, de furcsa volt. Délután elmeséltük anyának. Rá pár hónapra elváltak szüleink. Szerintetek miért? Hát persze, hogy megcsalta édesanyámat fater. De ezt csak felnőttként értettem meg, anyám nem mondta el mi miért történt, nem akart minket ilyesmivel terhelni. Minden megváltozott, egyik pillanatról a másikra váltak el. Nem tűnt fel előtte sosem, hogy baj van. Annyira rossz gyerek voltam, hogy nem értem rá ilyesmivel foglalkozni.

És abban a pillanatban, hogy vége szakadt a házasságuknak, apám fogott összepakolta a ruháit, cuccait és engem is elcipelt a nagyanyámhoz Újpestre, ott éltem hónapokig. Rühelltem, az a tipikus öreg lakás, öreg bútor, öreg cuccok, még a szag is olyan volt, hogy gyűlöltem minden egyes lélegzetet. Öregség-feeling, csak így hívtam. Apámat alig láttam, mint egy bőröndöt, elhurcolt és lepakolt a nagyanyámnál. Minden hétvégén hazamentem anyához, végighánytam ezt az időszakot. Rosszul voltam, folyton kitaccsoztam, lefogytam. Ment is a harc a szülők között, apám szerint ugyanis biztos minden hétvégén szar kaját kaptam anyánál és ezért hánytam. Eszébe nem jutott volna, hogy esetleg megviselt ez a válás ügy.

Amikor apa elvitt, mindenét feltette anyám, hogy pereskedjen és engem visszaszerezzen. Eljött a gyerekhelyezési per ideje is, birokság úgy döntött, hogy édesanyámnál a helyem. Vegyes érzelmeim voltak ez miatt, hiszen imádtam anyámat, hiányzott is, de én inkább apás voltam. Lógtam rajta, ő volt a példakép.

És hatalmas csalódásként éltem meg, hogy visszaadott. Legalábbis akkor úgy éreztem, ma már örülök ennek.

Ez volt az első igazi „pofon” fatertól, ami igazán fájt. Rossz lett a helyzetünk, apa nem fizetett vagy csak alig gyerektartást. Hatalmas változás volt ez a nagy luxus után. Fater ugyan hozott néha ruhákat nekünk, de nem voltak jók ránk, ebből is látszik mennyire nem ismerte a saját gyerekeit.

Pont leszart minket, csak az új muff illata érdekkelte.

Ráadásul egy fillért sem költött ránk, amit hozott ruhákat azok mind az egyik gyárából voltak. A lakásunkat is elvesztettük, mert fater eladta a fejünk felől, és bedugott minket egy tanácsiba. Apámnak persze jól zötyögött a szekér. MELI tagja volt, igazi hit hű Kommunista volt, fontos párttag, KISZ-tag meg a tököm tudja még mi minden. Mindig jókor volt jó helyen, sikerült mindenből jó üzletet kreálnia. Az első magyarországi tampongyár is az ő nevéhez fűződik. Mi meg nyomorogtunk. A használt piacon találtam egyszer egy lóvéval teli pénztárcát. Leírhatatlan érzés volt. Oda adtam a pénzt édes anyámnak, kifestettük a lakásunkat, és vettünk nekem egy biciklit, mert amit apától kaptam bringa az egy rakás hulladék volt, orosz országból hozta haza, és pont olyan minőségű volt, mint a többi orosz termék.

Csak egy biciklire tellett, ezért időnként oda adtam az öcsémnek. Az öcsémtől azonban elvette egy helyi kemény gyerek. Na, addig volt nagy arca, amíg meg nem találtam. Mert amit tőlem akkor kapott, durva volt, szétvertem a pofáját, szétkaptam, mint foxi a lábtörlött.

A középiskolát utáltam. Helikopterszerelő akartam lenni, hogy pilóta lehessek. Mindig is vonzott a katonaság, a hazámat akartam szolgálni. De színtévesztő vagyok, legalábbis e buktam el az álmomat. A mai napig nem tűnt fel melyik színről van szó.  Így a helikopterek helyett autókat fogok bütykölni. Legalábbis ez volt a terv. Autószerelő szakmát próbáltam kitanulni.

A középiskola első évében vizsgaidőszakban lopással gyanítottak meg, az újonnan elkészült osztálytermekből apró tárgyak tűntek el, nem kevés. A fizikatanár totál rám szállt, szerinte én voltam a tolvaj. És beirt az egy akkor egyest, ami ki logót a naplóból. Egy igazi gyökér paraszt volt, tudjátok olyan, akinek habzik a szája beszéd közben. Kihívott a táblához és lekevert egyet. Engem pedig az sem érdekelt, hogy egy felnőttel állok szemben és az sem hogy egy tanár az illető, visszaütöttem. Mindenki megijedt, mindenki tudta, nem vagyok tolvaj, de persze senki, sem mert mellém állni.

Engem és tanárt is behivatak az igazgatóba és meg dorgáltak. A tanárt csak azért nem rúgták ki, mert én visszaütöttem.

Nem csaptak ki a szakközépből. Inkább megbuktatott a tanár és közölte bármit teszek, bármennyire is nagy a tudásom, soha, de soha nem fog átengedni. Megbuktam. Átmentem  egy másik osztályba. Elöröl kellett kezdeni az egészet.

Sok balhém volt, aki szekált, elvertem. Nem vagyok könnyű eset. Nagyon hálás vagyok édesanyának. Anya csak egy van, ő egy igazi őrangyal. Egész életében azért küzdött, hogy a két gyerekének jó legyen. Mi vagyunk a mindenei, az élete. Nem egyszerűen, mint egy anya, hanem annál többet, sokkal többet tett értem. Ha összevesztünk, mindig megbocsátott. 16 évesen is összebalhéztunk anyával (milyenek a kamaszok ugyebár) és elköltöztem 3 hónapra apához. Fater akkori feleségével állandóan veszekedtem, utáltam, ezért tönkretettem a kapcsolatukat. Utáltam, az egy kurva volt, ezért hagyta el anyámat. Gonoszkodtam, de folyamatosan, hol nyíltan, hol sunyi módon, titokban. Folyamatosan veszekedtek miattam. A második nagy csalódásom is ebben az időszakban történt. Apám ugyanis bedugott a luxus lakás kamrájába, az lett a szobám ott éltem. Míg a mostohatesóm egy hatalmas, szép, fényes szobában élt, addig nekem egy 2 m x 3 m-es kamrából kreáltak „szobát”, se ablak, semmi nem volt.  Borzalmas emlék, 3 hónapot laktam ott, ágy és íróasztal polc fért csak bele semmi más. Nem álltam le a gonoszkodással, még a patkánylyuk miatt sem süllyedtem, de pibe, inkább cselekedtem, tovább kötekedtem. Hamar hazaköltöztem és rá fater és az új muffinja 2-3 hónapra el is váltak. Ez a saját érdemem.

Boldog voltam, már amennyire ez boldogság. Az én anyám a TOP ANYUKA!!!  Köszönet neki a legnagyobb szinten, a vérét, életét adta volna értem, ha erre került volna a sor. És ez visszafele is így van. Anya a mai napig mindenben segít. Pedig én kifejezetten az az alkat vagyok, aki mindent megold egyedül.

Nem hasonlítok rá, a külsőm inkább apámé, a belsőm, a személyiségem pedig nem egyszerű.  Két személyiség lakik bennem. Anyám jóindulatú, kedves, barátságos, megértő, teljesen jó ember. Fater teljesen az ellenkezője. Én a kettő között állok. A két állandóan énem harcol bennem.

Sokszor hallgattam a gonoszabb, rosszabb énemre, pedig tudtam, akkor és ott nem azt kellett volna cselekednem. De már mindegy. Nem bántam meg semmit, mindennek megvolt az oka.

Lacibácsi sztori

„Soha ne bánd meg amit tetél, mert akkor alá ásod a magadba vetett hitedet. Még ha utólag be is bizonyosodik, hogy némely döntésed rossz is volt, ne kételkedj magadban, mert elhagy a hited és hit nélkül élni nem lehet. Utólag könyü okosnak lenni, nem a múlton kell rágódni, hanem a múltból kell tanulni”

Az élet ment tovább. Suli, csajok és a csóróság otthon. De anya sosem panaszkodott, mindig az volt a legfontosabb neki, hogy nekünk jó legyen. Átjárogattam faterhez, sőt volt, amikor anyámmal összevesztem egy-két napra, ott húztam meg magam. Egy ilyen alkalommal megtaláltam apám pornókazettáját, mert neki már az is volt. Hatalmas élmény volt, sokkal nagyobb, mint a magazinok.

Akkor még nem tudtam, hogy a pornó egyszer az én világom lesz. Egy biztos, már akkor is érdekelt. 17 évesen pedig a szerelem is rám talált. Sosem felejtem el a nevét. Putya. A Fortunába jártunk bandázni a haverokkal. Napközben pedig belvárosban voltunk az ország első gyors éttermébe, akkor még nem volt Mc Donalds

Putya is megérkezett a barátnőivel. Azonnal megakadt a szemem rajta. Hetekig udvaroltam neki, akkor vettem virágot először lánynak. És mikor összejöttünk, nem volt szex azonnal, sőt. Ő volt az első lány az életemben, akibe tényleg szerelmes voltam, ő volt az első, akinek udvaroltam. Ajándékokat vittem neki, becézgettem. Másfél hónapja jártunk, amikor először szeretkeztünk. Ez volt az első, hogy nem dugtam, hanem szeretkeztem.

Együtt fedeztük fel egymás testét, a legapróbb részleteket is bejártuk a másik testén. Volt egy anatómia könyvem azt olvasva tanultuk meg kinek mi a jó. Putya volt az első lány, akinél el kezdett érdekelni, hogy a másiknak is jó legyen, először éreztem, hogy valaki fontosabb, mint a saját magam.

Sokat huncutkodtunk és folyton ki voltunk egymásra éhezve. Lillával zajlott az élet. Egyszer annyira berúgtunk, hogy életem első hármas szexére is sor került. Lilla, a húga és én ágyba bújtunk,  a két lánynak pedig csak az volt a fontos, hogy nekem jó legyen. A fellegekben jártam. Másnap vegyes érzelmekkel ébredtünk, jó is volt meg nem is. Csak megdugtam a csajomat és a húgát egyszerre!

 

 

Kérem, pihenjen egy kicsit, látja mennyire kimerült, alig bír levegőhöz jutni, annyira köhög. – mondta a nővérke.

Én ugyanis már 24 órás felügyeletre szorulok, mindig vigyáz rám egy ápoló, nővér vagy mi a faszom a titulusa. Fehér köpenyben vannak, ugrálnak körülöttem, gyógyszerekkel tömnek, az idegeimre mennek, igaz, van egy vörös cicababa, akinek igazán nagy és kívánatos mellei vannak. Ha nem lennék halálos beteg, akkor…de folytatnom kell, el kell mondanom az igazságot, mielőtt meghalok, nem pihenhetek. Ki tudja, melyik pillanatban jön értem a Kaszás.

Nem, folytassuk. Veszed tovább a hangot a diktafonnal? – kérdeztem az ágyam mellett ülő férfit.

Persze, már indítom is. – mondta újságíró barátom.

A középiskolában egyszer csak váratlan dolog történt. Egy katonatiszt előadást tartott. Hivatásos katonáknak toboroztak diákokat. Eljött az időm, tudtam, ez az a jel, amire egész életemben vágytam. Mindig is katona akartam lenni, vonzott, érdekelt, nem munkaként tekintettem erre, hanem ez számomra egy hivatás, egy életforma… és most elérhető közelségbe került.

Persze az is egyértelmű volt, hogy a járgányok bütykölése nem az én utam lesz. Amikor elkezdődött a közép suli úgy kezdte az évet a tanár, hogy „Costigan, magából biztosan nem lesz autószerelő.” De kit is érdekelt mit mond egy tanár. De most igaza volt. Belőlem ugyan nem lesz autószerelő. Olyan gyorsan vágott az eszem, mint a borotva, matekórán külön kellett ültetni engem a többiektől, ugyanez volt tornaórán is. Gyakorlaton is mindent hamarabb megcsináltam. És nem összecsapott munkákat, hanem tökéleteseket. volt, hogy kalapácsot kellett készíteni és két hét alatt kész voltam vele, a többieknek ehhez egy hónap kellet. A tanárok meg csak álltak ott bénán, hogy akkor most mihez kezdjenek velem, milyen feladatokkal is kössenek le. Előrébb jártam mindenben, mindig. Mindig másként kezeltek engem, mint a többieket.

Például az egyik tanárom mindenkinek a pajeszát hozogatta, nekem csak egyszer próbálta meg meghúzni, ahogy nyúlt a pajeszom felé elhúztam a fejemet és anélkül, hogy ránéznék oda szóltam, ha meghúzod, a pajeszomat szájba baszlak. Elkapta a kezét, nem szolt, semmit, és többet nem is porbálkozot nálam.

Ebben az időben is aktívan sportoltam, kick boksz, kung fu. Így találkoztam először Costeloval aki akkor még csak egy hiéna taxis volt. Ki az a Costeló? Majd később elmesélem.

Persze akkor még nem értettem miért, csak bosszantott. De volt, amikor tényleg éreztem az előnyét annak, hogy én más vagyok, velem másként bánnak. 3. osztályos koromban, a büfében elém vágott egy hülye gyerek, be pofátlankódot elém, félretaszított, tolakodott. Szóvá tettem mire még ö volt felháborodva, szó szót követett, közben engem kiszolgáltak, egyik kezemben egy kólás üveg a másikban a szendvics. De a kis féreg csak ugatott tovább így hát kénytelen voltam fejen rúgni, hogy vegye már észre magát, össze is eset, mint a colostok. felnéztem ott állt az igazgató és az osztályfőnök is.

Hü bameg itt szarban vagyok, kicsapnak azonnal, a lábam sem érte a földet… most ezt meg szívtam? Gondoltam én.

Dehogy csaptak ki, csak legyintettek egyet és azt mondták:

– Legalább ne előttünk csináld Costigan!

És mentek tovább.

Szóval egy áprilisi napon, év vége fele bejött egy katonatiszt a suliba, megtarott egy toborzó órát. Végre valami az egész nyamvadt suli évei alatt, ami megfogott, ami érdekelt.

Felírtam a nevemet én is, jelentkeztem, elmennék hivatásos katonának. Emlékszem ebben az időben a fotózás is kezdett érdekelni. Képzelheted, hogy nem a természetet örökítettem meg. Dehogy. Szerelmemről, Putyáról készítettem első fotóim. Ezek voltak életem első akt fotói.

A bevonulás előtt elmentem melózni kellett a szebb pénz, és mellesleg akinek volt munka viszonya bevonulás előtt az kapót „bevonulási segélyt”. Újságkihordás vállaltam, mondjuk úgy nagy lazán végeztem el a melót, előfizetéseket kellet ki hordanom, de sok címet nem találtam, így leraktam az újságokat a postaládákra, hamar elkezdtek reklamálni az, előfizetők mert nem kapták meg az újságjaikat, őszinte leszek pont le is szartam ki kapja, vagy nem kapja meg az újságját.  Minden reggel hajnali 3-kor kelni, reggel 8-ra már végeztem is.  Ezt észre is vették a főnökeim. Annyira béna voltam és annyi panasz volt rám, hogy azt mondták, inkább elküldtek papíron beteg állományba, tudták, hogy a bevonulási segélyért csinálom, csak ne dolgozzak többet.

 

 

Közben megjött a behívó az katonai alkalmassági vizsgálatra, egy fővárosi laktanyában több napon keresztül vizsgálgattak minket. Már akkor másként kezelték azt, aki hivatásosnak jelentkezett, mint a sorállományt.

Kifagatak minket kik a szüleink, mit csinálnak, Jó e „káder” hátterünk, mindenkiről mindent tudni akartak, ezek fontos dolgok ma is, pláne abban az időben, amikor még tombolt az egy párt rendszer. Amikor elkezdtem mesélni faterol huhogtak, tetszet a sorozó tiszteknek a családfám, jó ajánló levél volt az biztos.

Második fejezet: A Kezdet

Eljött a nap, bevonultam hivatásos katonának. Alig vittem pár cuccot, szinte semmi sem kellett, hiszen mindent ott adtak és kb. mindent el is vettek bevonuláskor azok közül, amiket vittem magammal. Hivatalosan is katonai tiszthelyettes hallgató lettem.

A fővárosi laktanyában rendes sorállomány is volt, aki adta az őrszolgálat, mi pedig az elit. Reggel 6-kor ébresztő, torna, egy csomó mindent megtanítottak, tényleg szigorúan. De én élveztem, szerettem a kiképzést, abszolút nem zavart a kötöttség, sőt kifejezetten élveztem a fegyelmet.

A kiképzést nagyon hasznos dolognak tartottam, nem zavart a rengeteg kiabálás, fegyelmezés, utasítás. Egy hónapig tartott az alapkiképzés. Alapkiképzéseken és mellette oktatásokon is részt vettünk. Putyaával dúlt a szerelem, folyton írogattunk egymásnak leveleket.

Itt vannak, olvasd el őket, meg őriztem ennyi éven keresztül is, pedig költöztem néhányszor már éltem során.

Tipikus hősszerelmes, így szeretlek, úgy szeretlek, érzelmekkel teli csöpögő leveleket. Komolyan belemásztunk a levél pettingbe is, ajánlom mindenkinek, pikáns, izgató, király egy érzés.

Anya is rendszeresen írt leveleket, szerettem, jó volt ezeket olvasni, de nagyon jó dühös is voltam. Ugyanis fater is folyton traktált a hülye leveleivel. Nem szóltam neki hogy hivatásos katona leszek, csak akkor tudta, meg amikor már bevonultam.

Ő ugyanis, amikor megtudta, hogy hivatásos katona lettem, csak két dologra koncentrált, hogy mi átvertük és neki továbbra is kell gyerektartást fizetnie, na, e nagyon kiakad.

Egy érzéketlen ember, egy fasz, de jó nagy „F”-el. Ez megnehezítette ezt az időszakot, apám szemétkedéseit nehezen viseltem, megint csak magával foglalkozót, pont leszarta nekem mi jó és mit akarok csinálni. De a laktanyában alig volt idő még gondolkodni is. Ez egy különleges laktanya volt, a laktanya a laktanyában. Voltak titkos részei, ahova nem lehetett bemenni, csak különleges személyek, tisztek jártak, szigorúan titkos volt, maximum külön engedélyekkel lehetett bejutni ide. Nagy terveket dédelgettem, helikopter rádiós akartam lenni ez egy hivatás, egy életre szól, ez volt a tervem, a célom. Azonban 1988-ban, már el kezdődött egy új időszak. Mindenki tudta, hogy változás lesz Califorgiában, csak azt nem sejtette senki, melyik irányba mozdul el az ország. Jobbra dőlünk, vagy balra. De a szelek azt fújták, itt minden meg fog változni. De hogy mikor, merre. hogyan senki nem tudta, bizonytalanság élt minden emberben, bennem is. A katonaság is egy csapásra megváltozott. Változás és leépítések lesznek. Terjedt a hír, mint egy halálos vírus. Összeomlott az álmom egy perc alatt, az én biztosnak hitt jövőm és fix hivatásom, ami ugye elvileg egy életre szólt volna. Ez frankó most mi a ….lesz?

Ez az én szerencsém. Kurvára csalódott voltam. Persze konkrét infókat nem kaptunk. Már tudtam mit kell tennem, lelécelek? Minek maradtam volna? Már nem leszek hivatásos katona, nem ez lesz az én szakmám, akkor meg minek maradjak? Ezt nyíltan közöltem is a tisztekkel, hogy én befejeztem, le akarok szerelni. Ekkor jött a hidegzuhany.

-Ok Costigan. Szereljen le. De olyan szívatást fog kapni, hogy egész életében bánni fogja majd ezt a döntését. Ugyanis újra be fogják hívni katonának, méghozzá sorkatonának. És aki egyszer a hivatásosoktól leszerel, elküldik a világ végére, a halál faszára és minden egyes percben szívatni fognak, mert feladtad. Úgy bezárják a laktanya kapuját maga mögött, hogy csak 18 hónap múlva nyilik ki megint

Basszus. Mindennek megvan az oka. Ezt vallom, de azért direkt nem cseszek ki magammal. Nagyon elbizonytalanodtam, merre és hogyan tovább.

Kartonságot megelőző időben rengeteget maketteztem, kijártam sógorokhoz makettekért, akkor nyitották ki a nyugati kapukat és szabadon lehetett külföldre járni, na, nem anyir szabadon, mint most, de a vasfüggönyhöz képest szabadon. Felültem a vonatra irány sógorok fővárosa, ott meg kerestem több makett boltot, volt egy kedvencem a külvárosba, metróval simán oda jutottam, kéthetente jártam vásárolni, minden alkalommal két nagy szatyor makettet hoztam. Itthon pedig három-négyseres haszonnal tovább adtam boltoknak. Egy úton kétszer annyit kerestem, mint anyám egész hónap alatt. Vonaton a vámosokat nem nagyon érdekelte, amit hoztam, ök. a műszaki cikkeket keresték mindenkinél. imádtam, tökéletes és ritkaság maketteket raktam össze. Olyan nyugati repülőgépekről készítettem maketteket, amelyeket itthon akkor még nem lehetetett kapni, és senki sem láthatta ezeket még sehol. A mai napig meg vannak.

Eközben a tisztek folyamatosan teszteltek minket, jellemrajzokat készítettek rólunk. Mindenre kíváncsiak voltak, hogy bírjuk a fegyvereket, a monotonitást, az őrszolgálatot, kifaggattak a magánéletünkről, a hobbinkról, a családunkról, akarunk-e gyereket, feleséget, szinte még azt is meg akarták tudni hányszor szarunk egy nap. Durva volt, záporoztak a kérdések, tesztek, mint a golyó. Volt, hogy 4 órán át üvöltöztek velünk a tisztek a folyosón, mi meg sem mozdulhattunk. Én bírtam, csak azértis bírtam, egy arcizmom sem rezdült meg, a fapofa hozzám képest semmi. A mi fiatalság ilyet csak az Amerika filmeken lát, pedig nálunk is így ment.

Katonai hallgatóként tanultunk angol nyelvet, na, nem turista szavakat, katonai szakkifejezéseket, Alfa, bravó, Charlie vagy is ABC. A morzét nagyon utáltam, tá, titi, tá, de viszont imádtam, amikor az tanitoták hogyan kell megfigyelést végezni, vagy a fegyverhasználat, fegyvertakarítás, harci taktikák. Kémelhárítás, „három szögelés”, hogyan kell bemérni az ellenséges rádióadást, akár a harcmezőn, akár a tikos kémek adásait.

Volt egy tanárunk, aki Vietnámban volt, mint béke szüneti megfigyelő, Amerika katonáknál volt és azt figyelte, hogy betartják ezen a tűzszünetet, és mellesleg sokat piázót az Amerika tisztekkel a kantinban, rengeteg sztorija volt, és közben meg tanította hogyan kell beszélgetés közben információt gyűjteni, csak úgy ittam a szavait, mint száraz szivacs a vizet.

Teltek múltak a napok és én nem tudtam eldönteni, hogy menyek vagy maradjak.

Egyszer csak magához szolit ott a század parancsnok.

Na, mit követtem el? Kérdeztem magamban. Bent állok a század parancsnokiban, egy főtiszt megjelent, menjek vele. Bementünk egy másik szobába, és azonnal megtudtam miért is hívattak ide.

Egy szikrányi érzelem sem látszódott az arcomon, pedig a mély megdöbbenéstől még a hideg is kirázott akkor. Tudták makettezem, tudták fotózom, tudták milyen kommunista hátterem van, tudták utálom az egész rendszert és tudták azt is le akarok szerelni. Alkut ajánlottak. Nem mondták el nyilván elsőre kerek-perec mit is akarnak, de a mondatok így is sokkolóak voltak, de egyből felizgultam, nem szexuálisan.

Tudtam, eldőlt a sorsom. Ott és akkor. Azt mondta a főtiszt, van egy feladat, amire kell egy ember, egy olyan ember, mint én. De erről az emberről azt sem fogják tudni, hogy létezik. Egy szellem lesz. Egy különleges feladatra keresnek egy különleges és megfelelő embert. Egy a rendszeren kívül álló személyre van szükség, aki nem politizál, nem tartozik és nem is akar tartozni egyik a majd jövőben létre jövő párthoz sem. Titkos hírszerző munkát fog végezni. A kapcsolattartón keresztül kapja az utasításokat mi is a pontos feladat és biztosítják a Hírszerzőt, hogy a munkájáról, tevékenységéről soha, senki nem fog tudomást szerezni. Hivatalosan nem fog létezni, nem lesz rangja, nem lesz még nyugdíja sem. Egy „szellem” lesz. Az elvégzett feladat után pénzt kap, de nem hivatalosan, nem fizetésként.

Különleges megbízás: információgyűjtés és hírszerzés! Áll az alku???? Ezt ki nem hagytam volna, hiszen mindig is a hazámat akartam szolgálni. A szelek, a változás szelei pedig számomra új irányt fújtak 1988-ban.

Miután igent mondtam. Leszereltem. Sok más emberrel együtt. 3 hónapig voltam otthon, majd behívtak sorkatonának.

Amíg otthon voltam önszorgalomból információszerzést végeztem. Fater és piszkos kis ügyei után, hátha valami hasznosra infóra bukkanok, ami később jó pont lehet.

 

Fater nagyon örült, hogy leszereltem, mert, hogy nem kell tovább gyerektartást fizetnie, ez nekem kapóra jött, kis is használtam, kértem, hogy segítsen állást találni, pontosabban egy bizonyos állást, tudtam, hogy simlis dologban van benne. Abban az időben nem lehetett csak úgy nyugati autóhoz jutni, Faternak volt egy társa, aki külföldi törőt-autókat hozott be és itthon valutáért árulta a kijavított és ujjként árult autókat. Fater vállalatán keresztül, amiből Fater is kapót, százalékot, meg egy új autót, Skodát. Emlékszem meg kérdeztem mért nem egy jobb nyugati autót kért, mire ö azt válaszolta ez így nem feltünö, ha kérdik, azt tudja mondani, hogy a saját pénzéből vette.  Faternak volt vaj a füle mögött be is volt parázva rendesen, ekkor még 1988 irúnk.

Faternak elintézte, hogy dolgozzak a műhelyben, ott láttam először Porschét, lamborghinit. Ha valaki még emlékszik az első autó kiállításra 1988 körülőröl az talán arra is emlékszik, hogy ki volt állítva egy Lamborghini törőt szélvédővel, na ott dolgoztam, minden nap meg is csodáltam a autót, na de a lényeg az, hogy sok disznóságot láttam, a műhely, ami autó bontóként is üzemelt, volt ott lopót verda bőven. Engem a többi melós nem jó szemmel nézet, tudták, hogy fater kicsoda, a melósok azt gondolták azért vagyok ott, hogy utánuk kémkedjek, mint a főnök társának a fia, a főnök pedig fater kérésére „embert” akart faragni belőlem, hogy „meg tanuljam mi a tisztességes munka”. Ez elég vicces volt, mert én tudtam miért vagyok is ott igazán. De ebből senki semmit nem sejtett.

Úgy mellesleg fater társa mára már milliárdos lett. De ez egy másik történet.

„Én tudom az igazságot, te meg max csak sejtheted vagy még azt se” ezt még hallgatoként belénk verték.

De engem nem a világ végére szívatásképpen, hanem ugyanoda, ugyanabba a laktanyába, ahonnan leszereltem, mint hivatásos katona. A múlt megismétlődött: eligazítás, besorozás ki-melyik századhoz kerül. Amikor az eligazító tiszt felolvasta nevemet é n „Igen elvtárs”hoztam, egyböl jött a megjegyzés. A többi kopasz meg csak kapkodta a fejét.

Costigan! Maga már megint itt van?

Hát persze, de ennek oka örökre titokban maradt. Át vezényeltek az öregek közé, akik nem értették mit is keres közöttük egy Kopasz. A kopaszok sem értették mit keresek az Öregek között egy kopasz. Más voltam, ezt mindenki tudta, de senki nem értette. Én voltam a Kakukktojás, mindenki tartott tőlem, senki sem állt szóba velem. Tényleg mintha nem is léteztem volna. Nem tartoztam sem a régiekhez, sem az újakhoz. A régi hallgató osztálytársaimmal sem beszélhetem, bevonulást követő harmadik napon hazamehettem, azonnali el távot kaptam. Mert hát ügye nekem már volt katonai esküm, nem tartoztam egyik századhoz sem, csak papíron. Igyhát irány haza.

Na, ez kiverte a biztosítékot az öregeknél és a kopaszoknál is, de senki, sem mert megszólalni. Ilyen talán még sosem fordult elő, hogy valaki épphogy bevonult, máris hűlt helye van, mert hazament. Ekkor még nem tudtam, mi lesz majd a pontos hírszerzői feladat. Amíg az újoncok kiképzés folyt oktatásokon vettem részt, a laktanya művelődési házába mindig egy tiszt „magán” órákat adott. Tananyag: megfigyelés, információszerzés, jelentésírás, tömören csak a lényeg, stb. Ekkor tanultam meg a fotózás alapjait, hagyományos leica fényképezővel és mini fényképezővel, ami makró filmre készítette a fényképeket, tikos ügynök fillig meg volt. Már nagyon vártam, hogy feladatot kapjak.

 

Makettezés, ez volt a fedő sztori, kiállítást rendeztem, valamit mondani kellet, miért nem vagyok a századnál, mért járkálok tisztekkel kopasz egyenruhában.

A laktanyában a politikai tiszt volt a parancsnokom. Ő volt a kulturális felelős is. Odavezényeltek hozzá, vele beszéltük meg a makettezés részleteit is, de nem voltam hülye, azért vezényeltek hozzá, hogy mással még véletlenül se állhassak szóba, ne „vegyüljek” a többi sorkatonával. Hamar megtanulta mindenki az egész laktanyában, hogy a Costiganhez tilos szólni. Az idősebbek eleinte próbáltak szívatni, de érkezett azonnal felülről utasítás, hogy a Costiganről leszállni, kussoljanak.

Többször kellet tiszteknek segítenem, írnokoskodni, vagy ügyeket intézni, de volt olyan is hogy az újoncok löki képzésében kellet segítenem, nehogy valamelyik kopasz hülyeséget csináljon. Sajnos volt rá példa a mi laktanyánkban is, hogy például az egyik katona őrszolgálatban fejenlöte magát az őrtoronyban, akik össze takaritoták az agyvelejét azok soronkivüli el távot kaptak, vagy például amikor ez egyik katona elindult őrszolgálatba felhúzta a gépfegyvert, hogy csőre legyen töltve, de beragadt az elsütő és elsült a fegyver, a kiköt golyó pedig a társa karján át ment, azt félig le is szakította. Aki hibázót az büntetésből, tovább szolgát, akinek meg elölték a karját azt leszerelték és még évekig járt korházba szerencsétlen. Úgy hogy a kiképzésen nagyon oda kellet figyelni a kopaszokra, volt olyan hülye, aki fel akart állni a fegyverrel, arra rá kellet taposni nehogy, fel tudja emelni a fegyvert, nem volt laca-facázás. Itt csak egyszer lehet hibázni.

Például volt olyan eset, amikor egyedül kopasz egyenruhában járkáltam a laktanyában, aki volt katona az tudja, hogy bevonuláskor kapsz egy vadi új és egy használt egy ruhát, új bakancsot, disznóból készült derékszíjat, ami a sok bokszolástól lesz egyre feketébb, ami azt is jelenti menyi ideje vagy már katona.

A lényeg az, hogy még 1988-ban úgy volt, hogy amikor bevonult az újonc vagy kopasz, ki hogy hívja, akkor a katonai esküjéig csak kísérettel közlekedhet a laktanyában.

Na, itt jövök én aki „kopasz” ként legalábbis a sorállomány ezt tudta csak úgy egyedül jövök-megyek, be is szóltak állandóan. Én meg nagyképűen visszaszóltam,”ne dumálj nekem szabad, törődj a magad dolgával katona” volt is döbbenet.

Senki nem zavart, én voltam a magányos farkas. Csak én tudtam mi az igazság, más max csak sejthetett bármit, de tudni nem tudott senki semmit. Az meg hogy ki mit sejt, magasról leszarom, hidegen hagy. Az alapinfó, amit esetleg más tudhat rólad, az csakis és kizárólag tőled származhat, hiszen valakinek elmondtad. De ha kussolsz, valóban senkinek semmit nem mondasz, az tényleg titok. És én komolyan vettem a kapott lehetőséget. Kussoltam. Egy hónapig voltam itt, majd az újoncok letették az esküt. Engem átvezényeltek egy másik fővárosi laktanyába, egy titkos laktanyába. Szerintem sokan ma sem tudják, hogy egyáltalán létezikez a laktanya. Ez volt a csókosok helye, a sportolókat szokták idevezényelni. Amikor pénteken megérkeztem, azonnal és pofátlanul közöltem, hogy akkor én íziben haza is akarok menni. És haza is mehettem. Az új laktanyába a pol tiszt tudót rólam, ö meg parancsba adta a század parancsnoknak és ennyi, na, itt is kiakadt mindenki.

Eddig még semmi feladatót nem kaptam, csak tanultam. Nagyképű voltam, védett, ki volt rám mindenki akadva. Más voltam. Kakukktojás. Senki nem tudott semmit csak mindenki találgatót.

Itt is. Hiszen mit is kerestem ott, nem voltam sportoló sem, ráadásul azonnal hazamentem, sőt még névre szóló géppisztolyom sem volt. Mindenben elütöttem a többiektől. Hétfőn visszamentem a laktanyába, Pol tisztnél kellet jelentkeznem, aki utasitota a század parancsnokot, hogy írja meg a könyvemet, mert nekem jelentkeznem kell a fő laktanyába.

Az a látszat nagyon fontos volt. Mintha sorállományos katona lennék, erre nagyon kellet figyelni. A század írnók meg csak írogatta a könyvembe az el távokat, a század parancsnok meg szó nélkül alá írta, elmentem, visszajöttem, elmentem, visszajöttem, egy visszajáró szelleme voltam a laktanyának.

A makett kiállítás szerevezés fedő sztorival biztosították azt, hogy nehogy lebukjak: visszarendelnek folyamatosan az fő laktanyába, ahol makett-kiállításokat rendeztem. Ezt amúgy még az fő laktanya Pol tisztje találta ki, itt is ehhez kellett tartani magunkat. Az új pol tiszt a pontos minösitésemröl semmit sem tudott, csupán utasításokat hajtott végre. Szeretem a hétfőket. Ekkor találkoztam bizonyos tisztekkel napközben. Mindig megjelent valaki, mindig más és nekem mennem kellett vele. Külön oktatásra jártam, speciális kiképzésre, csakis én, Costigan, egyedül. A privát, magán órákon mindent és mindenre megtanítottak, amit egy hírszerzőnek csak tudnia kell. Hogyan kell jegyzetelni, aktát vezetni valakiről, mire kell figyelni, hogyan kell szemrevételezni a legapróbb részleteket, mi az információszerzés, hogyan kell összerakni az apró részleteket, történeteket, hogyan lehet apró szálakat összerakni. De nekem csak az információszerzést kellet elsajátítanom, az elemzés és értékelés nem az én feladatom. Olyan tisztek tanítottak, akik profi hírszerzők voltak, és akik külföldön is dolgoztak.

A már említett vietnámi tiszt stílusa tetszett a legjobban, az ő tőle tanult tudását jól jött később: például hogyan kell és lehet piálás közben fontos infókat szerezni. A mai napig sikeresen alkalmazom ezt a módszert. Ugyanis tudok inni, de nem tudok berúgni. Az első félévben vettem részt ilyen speckó oktatásokon. Tetszett minden egyes perce. Itt tanultam meg azt is, hogyan kell profi módon megfigyelni, infót gyűjteni, szerezni. Nem kell utánamenni, nem kell a nyomában lenni és loholni utána. Az információ ugyanis az utcán hever, olyan, mint egy pletyka. Ebben az időszakban, a 2. bevonulások után szakítottunk Putyávalával. Összejött régi luzer pasijával, visszasírta magát a féreg, kurvára szarul esett, nagyon ragaszkodtam hozzá, ő volt az első szerelmem. Évekig nem tudtam más nőt így szeretni. Írt nekem egy levelet, amit majd csak 40 éves koromban nyithatok ki. Eltettem, meg is álltam és nem nyitottam ki. A Putya-korszak lezárult.

A katonaságnál nem volt barátom. Mert nem is nagyon barátkoztam senkivel, a feladatnak éltem, egyfolytában tanultam.

Már KB 6 honapja az új laktanyában voltam, amikor a század parancsnok helyettes, aki mellesleg nagyon utált, meg próbált meg szívatni. A pol tiszt és a szp pont szabin voltak, neki kellet volna alá irnija az el táv papírt, de ö ügy döntőt nem teszi. Rühellte a burámat. Visszadobta a katonakönyvemet és elküldött a fekete mosogatóba, hogy szivason, én meg hát a parancs az parancs mentem. Nagy zsíros kondérokat kellet takarítani, rá is esett az egyik az újamra, belilult rendesen, ezt az ügyeletes tiszt vette észre és elküldött a honvéd korházba, ahol bekötözték, sínbe rakták majd visszaküldtek a századhoz és ki írtak beteg állományba, de közben kerestek a fő laktanyából is, mert, hogy nem jelentem meg.

Miután visszatértem a kórházból két hét egészségügyi szabit kaptam. A parancsnokhelyettes, amikor ezt megtudta behívatott magához és megfenyített, nem akart elengedni, közölte majd itt a századnál letöltöm az eü szabit, hát most erre mit mondjak.

Felhívtam a fő laktanyát közöltem mi a helyzet, majd felmentem a Pol tiszthez, mire felértem már tudót mindent, leszóltak neki a fő laktanyából, meg kérdezte jól vagyok e, majd mondta menyek le az szp helyetteshez, aki oda adja az el táv papírt. Vagy is alá írja a katonakönyvet.

Pol tiszt le is telefonált az szp helyettesnek. Az írnok később elmondta, hogy amikor a pol tiszt telefonon beszélt az szp helyet esel az vigyázva ált a telefonnal a kezében. Én csak azt érzékeltem, hogy kurvára zabos a parancsnokhelyettes, mert még ő sem tudott engem megszívatni, pedig nagyon szeretett volna egyszerűen hozzám vágta a katonakönyvemet és üvöltözött, hogy takarodjak haza.

Sosem voltam a társaság középpontja, a laktanyában is csak ültem, figyeltem. Soha nem léptettek elő, bár többször próbáltak, mindig intézkedni kellet, ne tegyék: az volt a lényeg, hogy sima sorállományban maradjak. Ha ugyanis tisztesé léptetnek, elő akkor szolgálatot kellet volna, hogy vigyek. Másfél évig voltam ebben a laktanyában. Az első félévben hetente jártam be, majd havonta egyszer, és az utolsó félévben 2-3 havonta. Élveztem, hogy szabadon járkálok a katonakönyvemmel.

Első félévben kaptam már próba feladatokat. Idegen laktanyákba kellett bejutnom, tesztelnem kellet menyire könyü bejutni, hogy valóban be is jussak, kamu sztorikat találtam ki. Utána jelentettem, amit tapasztaltam.

Sikerült mindig. Ha valami furcsát észleltem, azonnal szólnom kellett. Volt a népligetnél egy laktanya, ma már nem létezik, oda pedig nemes egyszerűséggel csak besétáltam és senki nem vette észre, senki nem szólt, elég furcsa volt, állítólag emiatt volt is fenyítés belőle.

Közben kaptam pénzt és vásároltam egy komolyabb fényképező gépet, amivel mindent lefotóztam, amit csak lehetett gyakorláskép.

Már egy éve voltam „sorkatona” hivatalosan már csak fél évem volt hátra, amikor az öregek leszereltek, de még a kopaszok nem jöttek meg, ez minden fél évben így ment, ez az időszak volt a legnehezebb a laktanyákban, kevés volt az ember. Így mindenkire szükség volt, de mivel nekem külön feladatom volt így rám nem számithatak. Ezért a század parancsnok „meg kért” ugye viccesen hangzik, de komolyan mondom, meg kért, hogy ha tudok, vigyek szolgálatot, meg kérdeztem a fő laktanya kapcsolat tartót mit tegyek, ö azt mondta tegyek belátásom szerint, de az oktatás rovására ne menjen. Így elvállaltam kapuszolgálatot, ilyet még úgysem csináltam, lassan úgy is leszerelek, akkor mért ne. Egy szombatra osztattam be magamat. Ami azt jelentette, hogy szombat reggeltől vasárnap reggelig a laktanya kapujában fegyveresen kell másod magammal a ki és beléptetést elvégezni. De azért az el táv papíromat meg irattam előre. Hát mit ne mondjak kurva unalmas volt, szombat révén alig volt mozgás, a tisztek be sem jöttek, akinek meg volt el távja az már pénteken haza ment. Így szétuntam az agyamat. Estére, arra az elhatározásra jutottam, hogy fas.om fog itt egész éjjel üldögélni egy őrbódéban, haza megyek, a társammal, akivel szolgálatban voltam meg beszéltem, hogy én lelépek, ö majd visszaviszi a fegyveremet a fegyver szobába, a társamnak meg ígértem, hogy intézek soronkivüli kimenőt, amit később meg is kapót, szóval így lekócolhatok, és senki nem vesz észre semmit. A terv jó volt csak nem számoltam azzal, hogy három másik katona engedély nélkül el távra meg, másképpen szólva dobbantanak. A Luzereket el is kapta egy rendőr járőr, hamar kiderült, hogy többen ültek az autóban csak azt nem tudták hányan, így az ügyeletes tiszt hajnalban létszám ellenőrzést tartott, így én is meg buktam, fegyveres szolgálatból haza mentem, hajnal 5 körül jött a váp a fiatalok kedvéjért a katonai rendőrség, hogy vissza vigyenek, be is voltam szarva, na, most mi lesz, ezt futkosóval szokták értékelni a parancsnokok.

Aztán hétfőn, amikor megjöttek a tisztek, hamar kiderült, hogy akkor baj azért nincs, le lettem tolva rendesen és végül az lett a büntetésem, tisztes képzőn kell részt vennem. Csak hogy érezem azért nekem sem szabad mindent. Aki volt katona az tudja, ha 1989-ben dobantotál vagy is engedély nélküli eltárva mentél, akkor azért komoly büntetést járt. De a mai puha pöcsü fiatalok már ebből egy szót sem értenek.

Abban az időben nálunk a mielőtt egy sorkatonából tisztes lett egy „plusz” kiképzésen kellet részt venni. És utána kaphatott valaki „csontokat” legalábbis mi így hívtuk a kis fehér csillagokat, így lehetett honvédból tizedes, örveztető, szakaszvezető.

De a „plusz” kiképzés legalábbis nekem, aki katona hallgató voltam, elég röhejes volt, arra a mai napig emlékszem hogy kivitek minket harcászati gyakorlatra, ez a „plusz” kiképzés végén volt egy pénteki napon, már a katona könyvem meg volt írva, alig vártam hogy egy hét után megint haza mehessek, szóval kivitek minket dagonyázni a sárba, csak hogy érezzük milyen jó katonának lenni, a kapót AMD val kúsztam másztam, még a gyakorló is le szakad rólam a bokrokban, csupa sár lett a fegyverrel együtt, amikor vissza értünk a laktanyába tisztálkodás és fegyver pucolásra kaptunk parancsot, de már késő Volt a kimenőm szerint már kint lehetem volna, de amíg nem végzem, el a fegyverpucolást addig nem mehetek haza. Na, én ezt is hamar meg oldottam, elmentem tusolni én és az AMD, kimostam a sarat fülemből, seggemböl és a géppisztolyból, meg törölközzem, felöltöztem kimenőbe az AMD is meg törölgetem szép fényes lett, de már olajjal nem töröltem át. Gyorsan visszavittem a fegyvert, még jó hogy nem volt a nevemen, és irány haza.

KB egy hónap múlva a századnál fegyver ellenőrzés volt. El tudjátok képzelni, amikor bejön a fegyver ellenőrzést végző tiszt és egy géppisztolyon áll a rozsda? Nagy balhé volt, de mivel nem volt gazdája a fegyvernek így a fegyver szoba felelőst baszták le helyezem. Sajnáltam, intéztem neki el távot.

Az utolsó két időszakban több katonatársamnak intézem el távot, szóltam az irnóknak hogy xy szükségem van ettől-eddig és megírták neki az elávot, a parancsnok meg simán jóváhagyta, akkor már mindenki tisztelt, kiváltságos voltam. Még a tisztek is előre köszöntek, élveztem.

A katonáság végén már a század parancsnok lakására jártam, hogy meg írja a katonakönyvemet. Be sem jártam a laktanyába.

A politikával sosem foglalkoztam. Elmentem katonának, szerettem. Megvolt a családi hátterem, jó képességekkel rendelkeztem, jókor voltam jó helyen és jól használtam ki. Emlékszem, egyszer megkérdezték, akarok-e rendőr lenni. Sokan választották ezt a szakmát, nyugis, biztos, hosszú távú állás, de sokan belegunnyadnak. Én nagyon nem akartam rendőr lenni.

Én az elhivatottság miatt akartam katona lenni a hazámat szolgálni. A munkámra, a titkos hivatásomra, pedig büszke vagyok. Nem ez volt a nehéz. Hanem sokszor az, hogy nehogy elmondjam mi az igazság, hogy a szemébe köpjem azoknak, akik lenéztek, lealáztak engem.

Fater kommunista volt, párttag, „élharcos”. (Azért ez később többször jól jött) Lehet, hogy éppen ezért utálom annyira a kommunistákat és a MELI utódait is. Sosem tudtam kinek gyűjtök pontosan információt. Ideális alanya voltam egy ideális rendszernek.  Mindenki tudta már bőven 1990 előtt, hogy majd valamerre mozdulni kell és fog az ország politika helyzete, de senki nem tudta majd, mit hoz a rendszerváltás. Ezért kellettem én. Információt kellett gyűjtenem, hogy eközben én egy senki voltam jóformán. Nem féltem, nem ártottam embereknek, mert én csakis az igazat mondtam mindig. Akinek nincs vaj a füle mögött, annak félnie sem kell. Élveztem a kapott feladatot. Úgy éreztem megtaláltam azt a munkát, amit mindig is csinálni akartam.

A civil életemben voltak barátaim, de sem sok, még édesanyám sem tudta mi a valódi foglakozásom. Édesanyám is csak most mielőtt elmesélem, ez élet történetemet tudja meg az igazságot rólam a nagy titkomat, csak annyit válaszolt, amikor elmeséltem mit is csináltam valójában, „most már mindent értek fiam, sokszor nem értetem mit miért csinálsz, de így már világos, büszke vagyok rád”

Első feladat.

A világ kinyílt számomra. Leszerelés előtt, még a katonaság alatt már a Liba News magazinnál dolgoztam, először modellként, majd fotósként. A feladatom az volt, hogy a magazin főszerkesztőjének a közelébe kerüljek, bizalmasa legyek és minél több infót szerezni arról, és hogy kikről akar botrány sztorikat írni. A Hírszerző munkám most már valóban elkezdődött, megértem rá, megtanultam mindent.

A Liba News magazinba modelleket és fotóst kerestek, jelentkeztem, hogy akkor itt vagyok, én akarok képeket készíteni. Referenciám a volt csajaimról készült képek voltak.

Nyakukra jártam, szép lassan beépültem, eleinte ingyen dolgoztam, majd fizetést is kaptam. Külsősként dolgoztam itt. Felhasználtam barátnőim fotóit is, autodidakta módon fejlesztettem tovább fotós tudásomat és egyre jobban ment. Szép lassan az amatőr fotósból paparazzi lett. Imádtam képeket gyártani. A megbízóm csipogón jelzett, felhívtam és találkoztunk. Ennyi. Beszarás, nem? A Megfigyelés, a hírszerzés nem olyan, mint a hivatásos titkosszolgálat, hogy ülsz 3 napig egy autóban, vagy követni kell az adott embert. Hanem ott élsz, mész vele, jegyzetelsz, bizalmába kell férkőzni. Kutakodni, infókat gyűjteni, papírok között turkálni. Ez egy hivatás. Agyilag örökké katona maradtam. Szerettem, amikor megmondták mi a feladat, hogyan csináljam, vagy találjam ki. Ez izgalmas dolog volt.

A katonaság számomra véget ért, de lelkileg mindörökké katona maradtam.  Leszerelés előtt mindenemet ellopták a szekrényemből, úgy kellett ezeket visszalopkodnom egyesével, mert ezeket mind le kellett adnom a katonaság végén. Persze hogy csak úgy simán nem megy semmi, de nem tudtak velem kiszúrni. Állomásparancsnokként szereltem le és elő léptettek tisztesnek. Fogalmam sincs, hogy mi a szar az. De most komolyan, nem is érdekel. Leszereléskor közölték majd jelentkeznek, addig is gyűjtsem az infókat a Liba News magazinról és MELI szimpatizáns föszerkesztöröl

Már vártam az első komoly megbízást. Nagyon az érdekelt, ki és hogyan fogja majd átadni a feladatot, nagyon vártam, hogy jöjjön el végre már ez a pillanat. Abban az időben nem voltak olyan filmek, nem voltak kémfilmek, nem indult még el a Hollywood feeling, nem volt elképzelésem, de izgatottan vártam mi és hogy fog történni.

Folytatás

Egy letiltott kézirat, amit a magyar kormányzati szervek mindenáron tiltanak Folytatás itt https://tegladossziekezirat.blogspot.com/2020/12/tegla-dossze-thomas-costigan-vagyok.html

Tégla Dosszié: Thomas Costigan vagyok fedőnevem „Sas Szem”